Alan Moore & Dave Gibbons: Watchmen

„Ha még soha nem olvastál graphic novelt, ezzel kezd. Ha már olvastad, tedd meg újra” - áll a Watchmen hátsó borítóján.

Ez az a remekmű, amely megváltoztatta a képregények megítélését a szélesebb közönség előtt, megnyert minden létező díjat, valamint egyedüli graphic novelként felkerült a Time Magazine 2005-ös ’Száz legjobb angol nyelvű regény 1923-tól napjainkig’ -listájára).

Alan Moore (író) és Dave Gibbons (rajzoló) tökéletesnek mondható kooperációja nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy ma már a kilencedik művészetként kezeljék a comics, a bande desinée és a manga világát (másik mérföldkő a mostanában hollywoodi sztárrá előlépett Frank Miller a Watchmen-nel szinte azonos időben megjelent Batman: The Dark Knight Returns-e).

A Watchmen története szerint 1985-ben, egy alternatív világban járunk, amely azonban megszólalásig hasonlít az általunk lakott Földre, pusztán apró eltérések vannak, pl. a nukleáris fenyegetettség a pattanásig feszült, atombombák takarhatják el a Napot bármelyik pillanatban, Nixon már ötödszörre (!) elnök, a vietnami háborút az USA megnyerte, vagy a szuperhősök köztünk élnek és vigyáznak ránk. Pontosabban csak vigyáztak, mert a kosztümös bűnüldözés 1977 óta egy kormányrendeletnek köszönhetően illegálisnak minősül. A hősök egy része visszavonult: a bagolyfanatikus gátlásos milliomos Nite Owl, a bűnüldöző szerepkört anyjától megöröklő, de arra legkevésbé sem vágyó Silk Spectre és ’A Világ Legokosabb Embere’, aki milliárdos lett saját múltjából, Ozymandias.

Az egyetlen igazi szuperképességekkel rendelkező hős, az atomfizikus Dr. Manhattan és a cinikus Rambo-karakter, Comedian az Egyesült Államok alkalmazásba került. Egyetlen maszkos bűnüldöző maradt, aki a törvényt áthágva továbbra is harcol a bűn ellen: Rorschach, aki súlyos személyiségzavara és brutális módszerei ellenére is a Watchmen legautentikusabb szereplője – főleg kis hazánk olvasói számára, Rorschach polgári neve Walter Kovacs). A cselekmény a Komédiás meggyilkolásával indul, őt ismeretlen tettes kidobja a lakása ablakából. Rorschach az éj leple alatt megvizsgálja a helyszínt, ahol arra a következtetésre jut, hogy valaki összeesküvést sző a maszkos bűnüldözők ellen, valamiért el szeretné tüntetni őket az útból. A nevét a tintafoltos pszichológiai tesztről öröklő (anti)hős sorra elmegy volt társaihoz, hogy értesítse őket a veszélyről, de eleinte mindenhol süket fülekre talál. Az események menete azonban őt kezdi igazolni, a háttérben pedig valami grandiózus, az emberiség sorsát befolyásoló terv körvonala bontakozik ki…

Alan Moore, a képregénykultúra megkerülhetetlen írózsenije (nevéhez fűződik a V for Vendetta, a From Hell vagy a The League of Extraordinary Gentlemen, plusz ő indította el a brit inváziót az amerikai mainstream comics világába a nyolcvanas évek elején) tollából egy olyan történet -sőt magánmitológia, szuperhőseposz- elevenedik meg, amely elegánsan megírt, sokrétegű, elbeszélésmódja formabontó, sugárzik belőle a posztmodern, egyszerre felhasználja és kiforgatja a szuperhős-tradíciókat, rendkívül bőkezűen bánik a szimbólumokkal és az utalásokkal, de mindezen bonyolultsága ellenére is az első paneltől fogva magával ragad, a képoldalakhoz szögezi az olvasót. Köszönheti ezt egyrészt a fent felsoroltaknak, másrészt a zseniális cselekménynek és az erős karaktereknek -akik képregénytől akkoriban még szokatlan módon magánéleti, lelki problémákkal küzdenek, nincs bennük semmi abból, ami az olvasó fejében él a szuperhősökről-, valamint az aprólékosan felépített Watchmen-univerzumnak, amelyet Moore a fejezetek végén elhelyezett memoárokkal, újságkivágásokkal, rendőrségi jelentésekkel, reklámanyagokkal még tovább hitelesít. Emellett a vizuális megjelenítés nemcsak kiegészíti, hanem jin mellett jangként perfekt materializálódását adja a Watchmen világának. Alan Moore méltó alkotótársának bizonyult Dave Gibbons, akinek nem vitás, a Watchmen élete magnum opusa. A realizmusnak és a stilizáltságnak, a filmszerűnek és a képregényszerűnek, a tradíciónak és a formabontásnak egy olyan egyedi stílusötvözetét rajzolta meg a legtöbbször 3*3-as panelelrendezésű képoldalakon, amely páratlan a comics történetében, csak a legjobb formájában lévő Frank Miller képes hasonló teljesítményre.

A Watchmen eredetileg 1986 és ’87 között havonta jelent meg a DC Comics gondozásában, de igazi erejét összegyűjtve, egyetlen kötetben mutatta meg. Egyike volt azoknak a képregényeknek, melyek elsőként népszerűsítették a graphic novel-formátumot, elősegítették a könyv-vastagságú comics-ok térhódítását. Ma már ez az abszolút egyeduralkodó, rengeteg sorozat is gyűjteményes kiadásban mutatja meg igazán kvalitásait (például Neil Gaiman Sandman-szériája). Hosszas tárgyalások és rengeteg terv összeomlása után (Darren Aronofsky is szerette volna elkészíteni a filmet) jövőre kerül a mozikba a –végül- Zack Snyder által rendezett verzió, aki a 300-zal már bizonyított, kérdés, mit kezd egy jóval összetettebb szerkezetű képregénnyel, mint amilyen a Watchmen. Az eddig készült Moore-adaptációk (A szövetség, Pokolból, V mint vérbosszú) olyan gyalázatosra sikerültek, hogy az Angliában remeteként élő szerző teljesen elhatárolódott a filmektől, mondván vannak a képregények és vannak a filmek, ne keverjük össze a kettőt. A Watchmen-nél a remény marad nekünk a bemutatóig. Mindenesetre bizakodhatunk, ha nem egyszerűsítik le túlságosan a komplex, mellékszálakból, utalásokból összeálló cselekményt, a jövő év egyik nagy boom-ja lehet, végülis Snyder-ék kezében egy zseniális alapanyag van, amely már forgatókönyvnek és storyboardnak sem utolsó.