Hangmás - Valaki ma este megsérülhet

Vannak azok a lemezek, amiket egyszer meghallgat az ember, és lehet is tudni jó-e, vagy nem, vagy mi az isten van vele, aztán mikor másodjára megnyomod a kis háromszöget (ha megnyomod), akkor már dúdolod is. Meg vannak azok az albumok, mint ez esetben is volt, hogy…
talán elsőre nem is olyan jó, vagy valami nem stimmel, nem akarja adni magát a lemez, aztán hallgatod, hallgatod, és egyszer csak rájössz, hogy ez egy kiváló cucc..

Valahogy így jártam a Hangmás új lemezével is. Eleinte azt éreztem, hogy túlzottam az első anyag árnyékában van, hogy túlságosan önismétlő lett, hogy túl sok lett már a neon meg a lézer meg a pixel, de szépen lassan, úgy a 100. last.fm bejegyződés tájékán kezdett összeérni, bizony-bizony egy konceptlemezzel van dolgunk. Van itt most nekünk minden féle dolog, van diszkó meg van barátkozós, van angol meg van magyar, van folyamatban építkezés meg beékelődés, de rendszerbe szedve, és jól átgondolva.

Bár hamarabb volt meg levél csatolmányában, mint fizikális formában, de azért kezdjük a borítótól, ha már koncepció van, meg keretes szerkezet.. A lemezen futó történet az éjszakába visz kirándulni minket, ami valahol akkor indul, amikor már kialszanak a fények a Gellért-hegyen, és valahol másnap délelőtt csendben teázva-kucorogva ér véget. Talán a lehajtott szkáccs lehet a kiindulópontja az estének, a kávé-cigi az input, az outputot döntse el mindenki maga, a kötés a fejen pedig még praktikus is, hiszen még néhány fél, és amúgy is ilyen lenne a kép, sőt lehet, jobb is hogy sok mindent nem látsz inkább..

Na de a fél scotch bent van, mehetünk neki a pesti éjszakának, ahol Valaki ma este megsérülhet. Sokat gondolkodtam, vajon ez a szám volt-e meg előbb, a lemez címe, a sorrend, vagy hogyan is alakult a dolog, de a lényeg, hogy ars poeticaként szolgál ehhez az a kiránduláshoz. Az is megfordult a fejemben (közvetlen az után, hogy a kezdés a personal jesus-t idézte meg kissé), hogy talán ez a szám intró is lehetne, egyfajta invitálás arra a bizonyos kirándulásra a budapesti éjszakában. A Copy-Paste című szerzeményt már ismerhettük a plasztikkártyáról, de ettől függetlenül kiváló helyen van itt, és megmutatja, milyen arcok vannak ebben a buliban. Bár kicsit erős kifejezés, de ez az ország kicsi és szűkösek a keretek, szóval talán megállja a helyét a partihimnusz kifejezés ezzel a számmal kapcsolatban, hamarosan valószínűleg láthatjuk majd, ahogy az egész trafó egy emberként énekli, hogy „mi vagyunk a copy-paste generáció”.. Bela Lugosi is not dead, viszonylag rövid gondolkodás után első körben drága-jó magyar származású Drakulánk jut eszünkbe, másodikban a Bauhaus zenekar, kissé ellenpontozva, és nem utolsó sorban az, hogy a harmadik számnál járunk és egyelőre nagyon erősnek tűnik a lemez.

Ha az első számban megismertünk egyfajta küldetést, a másodikban a résztvevőket, itt pedig megkapjuk a programtervet, hogy a Katonák vagyunkban belelássunk kissé a fejekbe, és kicsit talán az a kötés is értelmet nyerjen… Végig fut az albumon a budapesti éjszaka, ennek a másik oldaláról kapunk egy kicsit a Kettenbrücke című dalban, egy kis mocsokról a belső és a külső kerületekben egyaránt, meg arról a valakiről, aki vár minket, és akit talán meg is lelünk az Egészen közelben. Látatlanban kicsit idegenkedtem egy Boris duett-től, de utólag nézve ez teljesen alaptalan volt, sőt talán a legjobb szám lett a lemezen. Az ív emelkedik, majd az augusztusban szintén megismert Zombi Disco-val teljesedik ki, ami a Copy-Paste-tel mintegy két pillérként teszi változatossá a lemezt, és csinál nekünk kalandot még a sokadik hallgatás alkalmával is… A Rest in parties, mint ahogy a lemezt, a kirándulásunkat is zárja, az este végén (vagy inkább már a másnap elején) a jégházban találjuk magunkat, és kicsit belegondolhatunk az elmúlt esténkbe.

Két dologról fontos még beszélni ezzel az albummal kapcsolatban: a szövegek és a hangzás, hangszerelés. Továbbra is megmaradtak a vegyesen megalkotott szövegeket, angol és magyar részek váltják egymást, azonban a korábban emlegetett ív itt is megfigyelhető, elég csak megnéznünk a lemez közepének nyugodtságát a Rest in parties ziláltságával szemben, ahol szinte már soronként váltakoznak. Az egyetlen kifogás talán a pohárleverős résszel szemben lehet, de ettől meg talán tekintsünk el, vagy mondjuk úgy, hogy ez legyen a legnagyobb baj.
Volt, akitől olyanokat hallottam, hogy túlságosan kevés a hangszerelés a lemezen, vagy, hogy minek ehhez hat ember, de kicsit szétszedve és odafigyelve azt hiszem, mindkét dolog megcáfolható, illetve megválaszolható. Ugyan az a négypernégyes tempó, ami az Editors-nál eröltetett, és szükségtelen volt, itt kis variálással teljesen jól működő és teljesen ideillővé válik. Legtöbbször egy hangszer kevesebbet játszik, viszont nincs jellemzően egy dallam, hanem több helyről rakják össze a számokat, ezzel igen csak változatossá téve a lemez egészét. Egy kis gitár, egy kis szinti, folyamatosan dolgozó basszus, és pontosan egyben is van a szám. Másfelől azt mondták, nem elég erőteljes a lemez, szerintem sokkal inkább nyugodtabb, viszont ott ahol kell, van benne erő, koncerten pedig még inkább így lehet ez. Az album hosszával kapcsolatban sem lehet senkinek semmi kifogása, tömör fél órában, nyolc számmal végig is fut a kis kirándulásunk a pesti éjszakában, sok-sok tapasztalattal (viszont lehet, hogy kevesebb emlékkel) térhetünk haza (a neon barakkunkba?).